IV. Én kutyám! – Te kutyád!

A Kutyánk megérkezése csoda volt a gyerekek számára, - számomra is persze – de minden csoda csak három napig tart. Ezt persze tudtam előre, így nem okozott túlságosan nagy meglepetést, amikor pár nap múlva kiderült, hogy az összes sétáltatás, etetés, és a tartással, gondozással kapcsolatos minden feladat rám szakad.

A gyerekeknek ekkortól mindössze a kutya „tulajdon joga” volt a fontos, ami alapján meg lehet határozni, hogy a kutya (szerintük) hármójuk közül kivel játszhat, és kivel nem.

Gyakran voltam tanúja annak a párbeszédnek, amikor a két fiam egymást túllicitálva vitatkozott azon, hogy Dori kivel labdázhat éppen, mert hogy a kutya az Ő tulajdona. Ennek a tulajdonjognak a megalapozottsága nem ritkán azzal lett alátámasztva, hogy ki, és mekkora szendvicsről mondott le a kutya javára. (Ez sajnos ma is fennálló szokás, hogy a gyerekeim a rendes etetésen kívül is nassoltatják a kutyát) Természetesen ezekben a vitákban olykor a „nyers férfierő” is felbukkant, ami kisfiúknál egyáltalán nem ritka dolog. Ilyenkor avatkoztam be azzal, hogy a kutya azé, aki gondozza, eteti, és sétáltatja. Akkor mindketten megszeppentek, és legalább a kutya tulajdonjogán nem kaptak hajba egy két napig.

Ugyan akkor ezzel lőttem egy öngólt is, hiszen minden egyes alkalommal, amikor a nap szervezése során a segítségükre volna szükség a sétáltatáskor, hamar megkapom: „A Te kutyád”! Sétáltasd Te! (Kivált hétvégén jellemző ez, amikor sokáig lehet(ne) aludni.)

Ilyenkor aztán minden leleményemre szükség van, hogy olyan megoldást találjak, ami a kutyának is jó, meg a gyerekek sem érzik zsarnokságnak.
A kutya persze úgy egy hónappal azután hogy haza hoztam, gazdát - vezért - választott magának, aki értelemszerűen én vagyok. Nem beszéltük még meg hogy mi a véleménye a tulajdonlásáról, de valószínűnek tartom hogy „szabad” falkatagnak tekinti magát, akinek részint nagy megtiszteltetés hogy velünk lehet, nekem meg nagy megtiszteltetés hogy rám, és a családomra vigyáz, s olykor a gyerekeimmel hancúrozik vigyorogva a boldogságtól, úgy mint egy pudli, vagy egy tacskó.

Persze igyekszem – olykor atyai tekintéllyel is – rávenni a gyerekeimet, hogy sétáltassák meg a „kutyánkat” mert a rendszerességre szoktatásnak, illetve a felelős gondolkozás kialakulásának fontos elemének tartom a kutyáról való gondoskodásukat. (Ha az olyan amilyen, akkor is!)

Arady Pál írása - V. rész hamarosan folytatódik