Annak ellenére, hogy amióta egyedül tudok az utcán közlekedni mindig is kutyás ember voltam, s mind kiképzői, mind tenyésztői múlttal is rendelkezem, -az utóbbi több mint tíz évben nem volt kutyám.

Az előző társam, - Rolf – aki egy igen kiváló egyede volt a Rottweiler fajtának, elég mély nyomot hagyott bennem ahhoz, hogy azt gondoljam: nincs is szükségem többé másik kutyára, mert nem élhetem túl még egyszer a legjobb barátom elvesztésének fájdalmát.

A gyerekeim időközben „nagyok” lettek, s amikor az utóbbi két karácsony is úgy telt el, hogy láttam a csalódott arcukat, amiért a Jézuska „már megint nem” kiskutyát hozott, úgy éreztem, hogy lépnem kell végre valamit. 

Aztán a véletlen úgy hozta, hogy 2012 ősz derekán rátaláltam Dorira, „A Kutyára” – aki a gyerekeim álmaiban oly sokszor eljött már, csak még nem volt a mienk.

A tenyésztő kiváló sporttársként,  ésszerű engedményeket tett, és mindenben segített nekem mint „újrakezdő” kutyatulajdonosnak, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem egyszerű dolog a jövevény beintegrálása a családba, ráadásul egy lakásba, ami időnként az elhagyott indiántábor, a III. világháborús atom csapások gyakorlótere, illetve egy zsúfolt játéktemető sajátságosan kevert képét mutatja. Mint ahogy az a normális, 3 gyerekeseknél ez lenni szokott….

Aztán eljött a nap, a gyerekek suliban, én szabin, tehát a csillagok összeálltak ahhoz hogy egy hideg reggelen hazamenjünk, és a kis Dori megismerje az új élőhelyét, és annak szabályait.

I. A megérkezés

Eszembe sem jutott hogy pórázt tegyek rá, és úgy vigyem fel a lépcsőn, inkább ölbe vettem. Éreztem rajta a markáns kennel szagot, is, de eszem ágában se volt az ismerkedést azzal kezdeni, hogy beteszem a kádba és lecsutakolom. Ahhoz hogy ezt trauma nélkül élje meg a kutya – ahhoz bizalom kell, azt meg elébb el kell nyerni.

Letettem az előszobában, - nyomban elárvultan leült, és tanácstalanul forgatta körbe a fejét, hogy hova is került – aztán vizet tettem elé, és ott hagytam. Bementem a szobába, leültem az íróasztalomhoz, és hozzákezdtem a napi rutinhoz. Levelezés, sajtó böngészése. A szemem sarkából persze figyeltem hogy mit csinál a család új tagja.

Elébb csak ücsörgött, de közben a fejét erre- arra forgatta, miközben az orrával lázasan szaglászott körbe-körbe a levegőben. „Itta” a szagokat az új, addig teljesen ismeretlen feromonokat.. Látszott, hogy minden ösztönös és tanult tudásával azon fáradozott, hogy felmérje az új hely természetét, vagyis hogy leselkedhet –e rá valamilyen veszély vagy sem. Aztán kis idő múlva óvatosan felállt, és körbe szaglászta az előszobát. Nem rohanva, hanem alaposan, türelmesen végig szagolva minden sarkot, és tárgyat, mintha értette volna, hogy ez a környezet lesz a jövőben a lakhelye. Amikor végzett a felderítéssel, odaállt a szoba ajtajába és éktelen ugatásban tört ki. Mintha azt mondta volna: „ Hé haver, ez a hely nekem megfelel – de te menj innen, mert nem ismerlek, nem közösködöm veled! Menj innen, mert megjárod!”.

Persze nem mentem, mert egyrészt szerettem volna aznap még otthon lakni, másrészt ez kiváló alkalomnak kínálkozott a jó szándékom és barátságom bizonyítására.

Felálltam, és miközben a legbarátságosabb hangomon nyugtatgattam, határozott léptekkel elhaladtam mellette a konyhába. Eszem ágában se volt közben lehajolni hozzá, mert az csak olaj lett (lehetett) volna a tűzre. Elővettem a direkt erre a célra, szeletelve odakészített jó minőségű „kutya szalámit”  és egy szeletet oda tartottam a kíváncsian a nyomomba szegődő kutyus elé.. Az  - kismértékű – pár pillanatig tartó bizalmatlanság után éhesen rákapott, és rágás nélkül lenyelte (ez nem baj, mert darálékról beszélünk, így az könnyen emészthető). A második szeletet már gondolkodás nélkül vette el, a harmadikat néhány nyugtató szó kíséretében csak ledobtam elé a padlóra, és visszamentem az íróasztalomhoz.

Leültem, és nem néztem hátra, de hallottam amint Dori belép óvatosan a szobába, és szinte lopakodva, lépésről- lépésre, a padló minden apró felületét megszagolva közeledik felém. Amikor odaért, megszaglászott engem is meg a fotelemet is, majd nyugodtan lefeküdt mellém, és a padlóra tette a fejét. Megérkezett.

Tudni kell:

Természetesen nem „gondolt az anyukájára és a testvéreire” mert ő egy kutya, és nem ember. Ha a kutya a gondolkodás – tudat!! – szintjén kötődne az alomhoz, soha sem volna képes az önálló életre, a szuverén egyeddé válásra!!

Bizonyos hogy a megérkezésekor zavarban volt, és a legnagyobb segítség az volt neki ennek leküzdésében, hogy hagytam neki az önmaga – örökölt - viselkedési modellje alapján elemezni és elfogadni az új környezetét.

A táplálék felkínálása a kihívó viselkedésére azt a célt szolgálta, hogy egyértelmű – a kutyák és farkasok között világos értelmű – jelét adjam annak, hogy az új területén az élete közvetett fenyegetés alatt sem áll, (élelem hiány miatti agresszió) s én,  - mint a hozzá képest szemmel láthatóan óriás egyed - tolerálom a jelenlétét.

A kutya bárhol képes megélni ott, ahol az ember már bizonyosan nem bírja ki!

Ezért téveszme, hogy a kutya nem tartható lakásban! Mivel az ember ott kényelmes körülmények között él, az a kutyának palota! Kapcsolódó téveszme az is, hogy a kutyának „nagy mozgásigénye” van – mert a kutya nem ismeri a „sport”, „sportolás” fogalmait. Ezzel szemben az egészséges, jó idegzetű kutya csak akkor mozog ha éhes, ha üríteni akar, vagy ha párzani akar- esetleg ha zavarják a területének birtoklásában. Spontán viselkedés megnyilvánulása a falka társakkal való játék,  de pl. a kennelben magányosan tartott kutyák nem attól lesznek depressziósak ha nem játszhatnak, (talál magának elfoglaltságot ha akar) hanem a beszűkített élettértől. A napi, rendszeres, kötelező séták azonban ezt az állapotot megelőzik mind a lakásban, mind a kennelben tartott kutyák esetében is! (Ez a természetes „kutya lét” modellje is: alvás – kutatás –vadászat – evés -alvás  - folyamatosan ismételve)

Egy lakásban tartott kutya – akár ha ez egy rottweiler is – sokkal több törődést kap, mint egy kertes házban, az udvaron tartott, és milliószor többet, mint egy egész életére  - olykor tömör falú - kennelre ítélt kutya.

A lakásban tartást nem úgy kell érteni, mint a garázsban, kamrában, pincében, vagy más, önálló helyiségben való tartást! Ezek az elhelyezési módozatok egy két napig, szükségmegoldásképp elfogadhatóak ugyan, (pl. költözködés, tatarozás, vagy bármi miatt), de heteken át tartóan, már súlyos bűne a gazdának!

A lakásban tartás azt jelenti, hogy a kutya és a család együtt élnek, és a lakás döntő felületét közösen birtokolják, ami a kutya önálló, szabad mozgását is jelenti egyben. Vannak helyek persze, ahová a kutya egyáltalán nem, vagy csak ritkán léphet be – de ez a kutyát cseppet sem zavarja, és hamar megtanulja a szabályokat.

Arady Pál írása -  2.rész hamarosan folytatódik