Aztán gyorsan visszakanyarodunk a korántsem mindig békés hétköznapokhoz...

Valamikor régen ismertem egy embert, aki összegyúrt kenyérből bármilyen kutyát meg tudott csinálni. Erre akkoriban azt mondtuk, hogy ügyes. Manapság már ilyet nem látni, viszont olyat egyre többet, aki bármilyen kutyából próbál kenyeret csinálni. Ez is ügyes? Vagy ügyeskedő? Talán csak éhes. Mindezen gondolatokat az alábbi történések szülték.

Egy "előnyös" ajánlat

Az elmúlt hétvégén a kutyaiskolán az ominózus kiállításos kolléga a következő ötlettel talált meg minket. Mivel látta is és hallotta is, hogy a segédek és a kiképzésvezető össze-vissza dicsérték a mi kiskutyánk őrző-védő munkáját, na meg ugye tudja, hogy a "legény" jó házból való, jó lenne ha a következő tüzelésnél (ami hat hónap múlva esedékes) befedeztetnénk vele az ő gyönyörű, ám kissé visszafogott természetű szukáját. Persze, addig nekünk még meg kellene csináltatni a végleges röntgent, meg a tenyészszemlét, és természetesen néhány kiállítási cím sem ártana. Ez utóbbiban felajánlotta a segítségét. Mondanom sem kell, hogy ez az ötlet annyira sem izgatott fel, mint nyugdíjast a hó végén a postás csengetése. Mindamellett meg nem állhattam, hogy ne tegyem fel a kérdést neki: ha meg nem sértelek, a te szukádnak hogyan lesz tenyészszemléje? Mert hát azt ő is látta, hogy szegény kutyusnak annyi affinitása van az őrző-védő munkához, mint lónak a villanyzongorához!
Emberünk nem lepődött meg a kérdésen, és csak úgy csípőből, gondolkodás nélkül vágta a választ: "azzal ne törődj, majd rábízom valakire, aki érti a dolgát" - és huncutkásan mosolygott. Így hát rettenetesen megnyugodtam, és mindjárt tudtam, hogy fel kell hívnom Artúr tenyésztőjét. Azt gondoltam, ha valaki tudja, hogy tulajdonképpen mi folyik itt tenyésztés címszó alatt, hát akkor ő az. "Egy lett az ötlet a tettel", és már hallottam is Artúr tenyésztőjének reszelős hangját a vonal túloldalán. Pár perces kölcsönös lelkesedés után, mely természetesen Artúrról szólt, elmeséltem neki, milyen jó kis ajánlatot kaptunk. Kérdeztem, hogy mi erről a véleménye. A következőket mondta, szokásos időkeretben.

Papír és valóság

A fedeztetés a tenyésztés fontos része, nem szerencsés oktalanul elkezdeni. Többféle tenyésztés létezik. Az egyik mód, amit fajtanemesítésnek is szoktak hívni, amikor a megfelelő tudással rendelkező tenyésztő megpróbál olyan egyedeket létrehozni, amelyek valamiféle egyöntetűséget hordoznak. Ez vonatkozhat küllemre, munkára, az egészségügyi anomáliák teljes kiszurésére, vagy mindezek összességére. A lényeg, hogy a tenyésztő felépít valamit, amit aztán generációkon át nyomon lehet követni a kutyáin. Ez a tenyésztő nem megy a két-háromévenként változó divat után, és célja nem elsősorban az eladási ráta növelése. Mert ahogy öreg, tanult barátom mondta: opportunista tenyésztőből soha nem lesz fajtanemesítő.

Egyébként az is egyfajta kutyatenyésztésnek számít, ha a párokat a majdani kölykök eladhatóságának függvényében állítják össze. Ez egyszerűen gyártási folyamat, mindamellett ezt is lehet aránylag tisztességesen csinálni. Persze ebben az esetben sem elhanyagolható, hogy a tenyésztő járjon utána, valódiak-e a mutatós kis címek, és ha igen, milyen körülmények között születtek. Még ha a cél csupán az eladhatóság, akkor sem árt, ha legalább ő maga tudja (pestiesen szólva), mi a frankó a papírokon. Így mindenesetre, legfőképp saját magát nem vezeti félre.
Tenyésztőnk példaként elmondta, hogy az elmúlt húsz évben "bocsánatos bűn" volt a csalt munkavizsga, és ezen keresztül a csalt champion cím. Ami, kiváltképp a fedező kanoknál, mondhatni, katasztrofális következményeket vont maga után. Ma a munkavizsgára kötelezett fajták összességében ezen "dicső" múlt árnyékában sínylődnek. Mert ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy jön az igaz ember, és majd ő egyedül, mint Szent György, legyőzi a minden hájjal megkent sárkányt, mely egyébként csalásra építette az egész család egzisztenciáját...

Kölykök futószalagon

Azután még folytatta a kutyagyárakkal, meg a főállású kutyaszaporítókkal. Mindkettőnél megemlítette, hogy egész évben ontják a kölyköket, akár 12-13-at is meghagyva a szuka alatt, időnként azt sem tudják, melyiknek kik a szülei. Megesik néha olyan is, hogy egy-egy jó eredményekkel rendelkező, agyonzsigerelt vagy születetten meddő szuka papírján másik kettő ellik. Arról is mesélt, hogy egyes "tenyésztőknek" valóságos lerakataik vannak, ahol katasztrofális körülmények között szaporítják a szerencsétlen jószágokat, aztán hazaviszik eladni.

Még olyan sok mindent mondott, hogy tele lenne vele az újság. Végezetül annyit tanácsolt, hogy addig örüljünk, amíg valaki nem rángat bele minket ebbe a trutymóba. Ha majd egyszer mégis valamiféle tenyésztősdibe vagy fedezősdibe akarnánk fogni, akkor komolyan elbeszélgetünk. Addig is dolgozzunk a pályán szorgalmasan, tanuljuk tovább, amit a kutyázással kapcsolatban meg lehet tanulni. Legyünk minél többet kutyások között. Amikor a vizsgákon túl vagyunk (ez még két-három év), és még mindig úgy gondoljuk, hogy nincs elég bajunk, akkor már meg lehet gondolni a dolgot. Ha mindezeket megfogadjuk, mondta, akkor legalább nem néznek úgy ránk, mint azokra az úriemberekre, akik azt hirdetik, hogy volt valamilyen csodálatos kutyájuk, de átváltottak a rottweiler fajtára, mert az még népszerű, magyarul eladható.

Megköszönve türelmét, elbúcsúztam az öregúrtól. Majd azon morfondíroztam, hogy van-e valami olyasmi ebben a kutyás címszó alatt összefoglalt világban, amit ez az ember nem ismer...

Támadás hátulról

Miután e nemvárt iskolai incidens végett jól előreszaladtunk az időben, mármint hogy egy kicsit belekontárkodtunk a tenyésztés nem túl bizalomgerjesztő szegmensébe, visszatérünk az iskolához. Annál is inkább, mivel megtörtént az első olyan baleset, amitől Artúr tenyésztője óva intett minket már az elején. Megtámadták szegény kutyánkat, mégpedig úgy, hogy nem is látta a támadóját.

A BH vizsga anyagát gyakoroltuk a pályán, amikor az ülő kutyára hátulról rágrott egy felnőtt rottweiler, és szó nélkül tépni kezdte a hátát. Természetesen rögtön elengedtem a pórázt, és azon voltam, hogy segítsek neki. Hála Istennek Artúr már elég nagydarab jószág, és így sikerült egyedül kibontakoznia a fogásból! Addigra már a másik eb figyelmetlen gazdája is odaért, így mindketten gyorsan megfogtuk a kutyáinkat. Ezzel az alig egyperces incidens véget is ért. Szerencsére látható fizikai sérülés egyik kutyán sem keletkezett, de sajnos a mi Artúrunk ettől kezdve elkezdte fitogtatni az erejét, és azokat a kutyákat, amelyekkel eddig jól elvolt, megpróbálta egy kis harci játékba belevinni. tudtuk, eljött az idő, amikor a "laza kutyasétáltatásnak" vége: nekünk kell előbb észrevenni a közeledő kutyát. Csak kan kutyáktól mentes csoportban játszhat, ezen felül a fegyelmező gyakorlat behívási részét 100%-ra kell kidolgozni. Sejthetik, hogy ez úgy hiányzott, mint jódliénekesnek a szájzár. De hát ettől nem dőlt össze a világ, itt is csak a Murphy törvénye érvényesült.

A harc után az egyik kiképző odajött hozzám, és hosszan ecsetelte, hogy ilyen támadásra általában kétféle reakció szokott előfordulni. Az egyik, amit Artúr tett, hogy egy pillanatra meglepődik, és aztán visszatámad. Ez a jobbik eset. A másik, hogy a megtámadott kutyamegijed, és sokkot kap. Ilyenkor még hosszú terápiás foglalkozás után sem valószínű, hogy szegény kutyateljesen magabiztos lesz más kutyák közelében. Ez utóbbinak a legsúlyosabb és legveszélyesebb változata a félelemből támadó kutya.

Miután ezt így elmesélte, és meggyőződött róla, hogy a kutyám nem sérült meg, már indult is, hogy beöltözzön a hamarosan kezdődő őrző-védő munkához. Néhány méter megtétele után visszafordult, és figyelmeztetett, hogy ne menjek Artúrral a körhergelésre, majd külön dolgozik vele, mert mint mondta, látja a kutyán, hogy még nem dolgozta fel teljesen az ütközetet, és félő, hogy a körben is inkább a szomszéd kutyával fog foglalkozni - meg aztán már egyébként is el kell kezdeni a komolyabb munkát, mert jól haladunk. Ez az utolsó mondat kicsit helyrerázta a harc okozta zilált lelkiállapotomat...

http://www.kutya.hu/Cikk.aspx?id=4223