A kutyától való félelmet sokan egyáltalán nem próbálják magyarázni: egyszerűen félnek tőle, és kész, kéretik ezt mindenkinek tiszteletben tartani. Akik mégis indokolni igyekeznek reakciójukat, azok különféle válaszokat adnak: ki ösztönös, veleszületett félelemről beszél, ki az újságban olvasott, tévében látott, olykor tragédiával végződő esetekre hivatkozik, s persze olyan is van, akinek saját, személyes rossz tapasztalatai, kellemetlen élményei fűződnek harapós kutyákhoz. Vajon melyikben mennyi igazság van, mennyire indokolt a kutyáktól való félelem, honnantól számít betegségnek, mennyire kell erre másoknak tekintettel lenni, és mennyire kell, illetve érdemes felvenni a harcot ellene? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ keresni az alábbiakban.
Velünk született?
Lássuk először a veleszületett, ösztönös félelem kérdését, amelynek létezését számos állatbarát megkérdőjelezi, mondván, valójában a szülői viselkedésminta egészen kicsiny korban való átvételéről, illetve későbbi kondicionálásról van szó. Kétségtelen, hogy ha a szülő maga is fél, szorongása a kisgyerekre is könnyen átragadhat, s akit tipegő korában minden kutyától kézenfogva elrángattak azzal a figyelmeztetéssel, hogy "Vigyázz, megharap!", abban talán nem is tudatosodik, hogy mi okból kerüli a közelebbi kapcsolatot minden állattal.
Túlzás volna azonban azt állítani, hogy ösztönös, illetve veleszületett félelem bizonyos dolgoktól, akár az állatokat is beleértve, nem létezik. Az élőlények számtalan öröklött viselkedésmintát őriznek és örökítenek tovább génjeikben, s ez még az olyan, magasabbrendű emlősökre is érvényes, amelyeknek felnőttkori viselkedését nagymértékben befolyásolják a tanult magatartásformák. Ezek a viselkedésminták sokszor igen bonyolultak (mint például egy madár fészekrakó-tevékenysége, melynek során bámulatos pontossággal fűzi össze a növényi szálakat, anélkül, hogy tanulta volna), máskor egészen egyszerű érzelmi reakciók, mint például bizonyos színű vagy formájú dolgok elkerülése. Ha ez az elkerülő magatartásforma egy csöppet is hatással van az adott faj egyedeinek túlélési esélyeire, az már elegendő ahhoz, hogy azok az egyedek, amelyek ezt a viselkedésmintát örökítik, túlsúlyba kerüljenek az össznépességben.
A macska nem ugrál
A félelem minden magasabbrendű állat természetes és igen hasznos tulajdonsága: ez biztosítja az életveszélyt jelentő dolgok, helyzetek elkerülését. Az elkerülő viselkedés bizonyos formákhoz vagy színekhez való kötődése igen gyakori jelenség az élővilágban: gondoljunk csak a mérges állatok vagy gombák riasztószínezetére, mely nem érne semmit a "fogyasztók" ösztönös elkerülő reakciója nélkül. Tudjuk azt is, hogy bizonyos élőlények ezt ki is használják: a ténylegesen mérgesekéhez hasonló riasztószínezetet viselnek anélkül, hogy ők maguk rendelkeznének a veszélyes "vegyi fegyverrel". Annak ismeretében, hogy az emberiség bölcsője valahol Afrikában ringott, s hogy ott nagy számban fordulnak elő mérges kígyók és rovarok, pókok, semmi meglepőt nem találhatunk abban, hogy embertársaink közül sokan még ma is őrzik a lábatlan vagy a soklábú élőlényektől való idegenkedés genetikai kódját: őseink számára ez az óvatosság életmentő lehetett. A kígyóktól való félelem kódoltságát majmokon végzett kísérletek is igazolják.
Az elkerülő reakció bizonyos mértékig bármilyen állattal szemben indokolt lehet, és kulcsingerként nemcsak a lábatlanság, soklábúság vagy riasztószínezet szolgálhat. Nem kell tehát semmi meglepőt keresnünk abban, ha egy élőlényből (beleértve az embert is) félelmet, bizonytalanságérzetet vált ki egy nagy termetű, gyorsan mozgó, erős hangot adó élőlény megjelenése. Annak, hogy a macskától többnyire még azok a gyerekek sem félnek, akik a macska nagyságú kutyától is megijednek, feltehetőleg éppen az lehet az oka, hogy szemben a kutyával, amely gyorsan mozog, csahol és liheg, a macska mindig lassú, kimért léptekkel közelít az emberhez, nem hangoskodik, és nem mutogatja ok nélkül a fogait.
|
Mit tehet a szülő?
Mit tehet a szülő a gyerek félelmének megelőzése vagy csökkentése érdekében? A legfontosabb, hogy a kutyával szembeni indokolt óvatosságot a gyerek felé a megfelelő módon kommunikálja le: pl. ne azt mondja neki, hogy azért ne menjen az idegen - főként a kikötve magára hagyott - kutya közelébe, mert az harap, hanem azt, hogy azért ne, mert még nem ismerjük. Magyarázza meg neki, hogy nem helyes, ha bármilyen formában is megpróbálja magára vonni az állat figyelmét, mert az megijedhet tőle. Ne engedje a gyereket kerítésen vagy autóablakon át kutya felé nyúlni; és értesse meg vele, hogy a kutya nem gonosz, de kötelessége őrizni a házat. ugyanakkor olvasson a gyereknek sok kutyás történetet, és tegye lehetővé, hogy a gyerek bizalmas kapcsolatba kerüljön néhány teljesen megbízható, ismerős kutyával. Vigyázat: az utcán szembe jövő, korábban sohasem látott eb nem alkalmas erre a feladatra! Ha nem is gyakran, de megesik, hogy a kutya gazdája nem méri fel helyesen kedvencének tűrőképességét, és merő jószándékból beleegyezik a barátkozásba, ám az állatnak "más a véleménye". Közelebbi kontaktusra olyan kutyával érdemes sort keríteni, amely legalább látásból már ismerős, alkalmunk nyílt megfigyelni különböző helyzetekben, és nem utolsósorban a kutya is ismer már látásból (vagy futó szimatról) minket.
Végezetül pedig: aki gyerekén a kutyáktól való pánikszerű rettegés jeleit véli felfedezni, ne a környezetet igyekezzék átformálni! Ne azt várja, hogy a kutyatartók kerüljék el, és ne erősítse a gyerekben a félelem létjogosultságának tudatát, hanem próbálja meg csírájában elfojtani a betegséget! Gondoljon arra, hogy a kezdeti ijedezés később tartós fóbiává alakulhat, amelynek megelőzése megér egy kis fáradságot - meg egy kis kutyasimogatást!
|
Miért NEM félünk tőle?
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az állatok alapvetően csak saját fajtársaikkal szemben viselkednek bizalmasan, az idegen fajok egyedeit kerülik - leszámítva azokat az eseteket, amikor több faj között kölcsönösen előnyös társulási formák alakulnak ki. Ezeket az együttéléseket szimbiózisnak nevezik. Kézenfekvő a kérdés: tekinthető-e szimbiózisnak az ember és a háziállatok (elsősorban a kutya) viszonya? Amennyiben igen, feltételeznünk kell, hogy az ember genetikai örökségében a ragadozótól (farkastól) való félelmet az evolúció során lassanként felváltotta a kapcsolat keresése, a várható előnyök reményében. Ha viszont az ember és a kutya szövetségkötése óta eltelt idő nem volt elegendő a genetikai változáshoz, akkor tartozunk az ellentétes előjelű érzelem, vagyis a kutya iránti vonzalom magyarázatával, amely széles körben elterjedt a világ minden táján, és nemcsak ott, ahol az ember puszta léte függ a kutyától.
A kérdést tehát feltehetnénk úgy is: miért nem félünk a kutyától, egy idegen, méghozzá ragadozó faj képviselőjétől, amely ráadásul fizikai adottságainál fogva alkalmas arra, hogy az embernek akár súlyos sérülést okozzon? A magyarázat azokban az evolúciós előnyökben rejlik, amelyeket a kutya (illetve később egyéb, akár a kutyánál jóval nagyobb és veszélyesebb állatok) léte jelentett az ember számára. A hagyományos életformáját folytató alaszkai inuit valószínűleg csodálkozó képet vágna, ha megkérdeznék tőle, hogy fél-e a kutyától: egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy féljen tőle. Ha ösztönei mélyén valahol őrizné is a félelem kódolt csíráját, le kell küzdenie, mindaddig, amíg a világ meg nem változik körülötte. Ha veleszületett félelme leküzdhetetlen mértékű volna, nem tudna életben maradni. Az emberi populációk fennmaradásért folytatott harcában előnyt élveztek tehát azok az egyedek, akik nem idegenkedést, hanem vonzalmat éreztek a kutya (illetve később más állatfajok) egyedei iránt. A modern körülmények között élő ember számára azonban nem létkérdés az állattartás, így az állattal szembeni bizalom, mint szelekciós tényező megszűnik létezni. A döntés már nem a természet, hanem az ember kezében van, és ettől a félelem létjogosulttá válik.
Vigyázz, megharap!
Annak ellenére, hogy az állatokkal szembeni ösztönös távolságtartás nem természetellenes dolog, a kutyáktól való ténylegesen veleszületett rettegés nem gyakori. A gyerekek túlnyomó többsége vonzódik a kutyákhoz, sőt, legtöbbjük szívesen lenne egy kiskutya gazdája. Ritka a kutya láttán reszketve sikítozó gyerek - éppen ellenkezőleg: a legtöbb apróság talán túlságosan is nagy bizalommal viseltetik a képeskönyvekből, rajzfilmekből már jól ismert állatok iránt. Ez azonban újabb, méghozzá kettős problémát vet fel, melyet nem minden szülő tud megfelelőképen kezelni.
Tudatában annak, hogy az idegen kutya nem mindig reagál jóindulattal a kisgyerek bizalmas közeledésére, még kissé koordinálatlan, meggondolatlan, hirtelen mozdulataira, a szülő érthető módon igyekszik visszatartani, megakadályozni a kapcsolatteremtést. Ez azonban magában rejti annak a veszélyét, hogy éppen ő ülteti el a gyerek fejében az állattól való (későbbiekben aztán "ösztönösnek" mondott) idegenkedés csíráját. A kicsiny gyermek fejében még nem úgy állnak össze a dolgok, ahogy azokat a felnőtt gondolja vagy elvárja, s ha a szülő csak néhány alkalommal is féltő mozdulatokkal elvonszolja a kutya közeléből, vagy magához szorítva felemeli, a kutyát nagyon hamar öntudatlanul is a veszélyhelyzettel fogja társítani. Ugyanakkor az sem helyes, ha a gyereket korlátlanul engedik bármilyen kutyával ismerkedni: ez magában hordozza a riadalom veszélyét. Nem kell itt rögtön harapásra gondolni: elég az is, ha a kutya véletlenül fellöki a gyereket, s máris megmarad a kellemetlen élmény, amely a félelem kialakulásához vezet.
|
Mit tehet az ebtartó?
A kutyatartó legfontosabb feladata, hogy kedvencét idejében, még ártalmatlan, játékos kölyökként hozzászoktassa az emberek között való élethez. Szembesítse a legkülönfélébb helyzetekkel és személyekkel, hogy a kölyök megtanulja: a kocogó vagy a kerékpáros nem zsákmány, a hangoskodó, dülöngélő ember nem ellenség, csak részeg, a játszótérről kiguruló labda nem az ő játéka stb.) A kutyának meg kell tanulnia viselkedni, hogy ne hozzon szégyent a filmekben látott "példaképekre". A gazdájának pedig gondoskodnia kell a kellemetlen helyzetek elkerüléséről: például ne engedje, hogy a kutya idegen emberekre felugráljon, a szatyrukba szimatoljon, mert ezekre a tolakodó udvariatlanságokra nem mentség a kényszeredett mosoly kíséretében elhangzó mentegetőzés, és főképp ne hozza a kutyát olyan helyzetbe, amelyben félreértésből támadhat (például magára hagyva a gazda holmija mellett, amelyet őrzését kötelességének érzi).
Nagyon fontos, hogy a kutyatartó legyen tisztában a saját kutyájával, és csak akkor engedje idegenekkel (főleg gyerekekkel) barátkozni, ha valóban megbízható. Ha pedig egy szülő a gyerekét féltve ellenségesen viselkedik, ne vegye fel a kesztyűt, hanem próbáljon meg kedvesen, türelmesen a lelkére beszélni: jusson eszébe, hogy a kutyát nem tartó emberek nem mind olvassák ezt az újságot...
|
Nem félünk az autóktól
Az, hogy az ember mitől fél, és mitől nem, elsősorban a kulturális környezettől függ,..
bővebben >> Mirtse Áron
http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=3931
nyitókép-képgalériánkból
Kapcsolódó hírek:
Kutyás illemtan
Egy kiállításon is kell tudni viselkedni
Tűzijátékok !
Hogyan értsük meg kutyánkat-Hangok