Noha e közismert szólás természetesen nem valódi ebekre vonatkozik, mi most mégis róluk beszélünk. A kutyákról, akik időtlen idők óta ott vannak, abban a bizonyos kertben. És ha már ott vannak, jelenlétük nem marad nyomtalan. Egyre gyakrabban találkozom azzal a vélekedéssel, hogy a kettő nem is fér össze egymással: vagyis vagy kert, vagy kutya. Pedig mint a legtöbb problémára, erre is van megoldás!

Először is tisztáznunk kell, hogy a kutya valóban évezredek óta a ház körül van, csakhogy nem a kertben, hanem az udvaron.

E kettőt csak napjaink kertvárosi életformája mossa össze; egykor élesen elkülönültek egymástól. A kert - legyen szó akár virágos-, akár veteményeskertről - olyan szentély volt, ahová az eb nem léphetett be. Ez ad értelmet a címben idézett szólásnak (abban, hogy kutya van az udvaron, nem volna semmi különös).

Pockos, hajtós, nagyhamis

A falusi házak udvara ugyanakkor nem díszkert volt, hanem egyfajta közlekedőtér, és egyben az élet központja, ahol emberek, lovak és szekerek jöttek-mentek: itt a kutyának nem volt miben kárt tennie, viszont feladata bőven akadt. Hagyományos magyar parasztportán legalább három kutyának kellett lennie: az apró termetű "pockos" feladata a rágcsálók számának korlátok köré szorítása volt, a "hajtós" a jószág körül teljesített szolgálatot, végül pedig ott volt a tulajdonképpeni házőrző, a "nagyhamis", aki - a másik kettővel ellentétben - többnyire csak éjjel élvezhetett szabad mozgást, napközben megkötve tartották. Haszonállatok voltak ők, akiktől nem többet, s nem kevesebbet várt el a gazda, mint hogy kutyaként viselkedjenek.

Költözködés oda-vissza

Az idők változásával azután a kutyához való viszonyunk is megváltozott. A korábban döntőrészt vidéken élő népesség tekintélyes része a városba költözött, és akik négylábú barátunk társaságáról a továbbiakban sem óhajtottak lemondani, azok számára a kutya családtaggá vált.

Ehhez persze mindkét félnek alkukat kellett kötnie: a kutyának meg kellett tanulnia olyan szabályokat, amelyek az udvarban feleslegesek voltak, a lakásban viszont életbevágóak, az embernek pedig meg kellett békélnie bizonyos mennyiségű porral és szőrrel, amit az eb akaratlanul is szétszór a szobában, valamint felvállalni többletfeladatokat (napi többszöri séta, rendszeres szőrgondozás).

Ám ahogy a városok egyre denaturáltabbá váltak, lakóikban felébredt a vágyódás a kellemesebb, élhetőbb falusias környezet iránt. Tömegek költöznek kertvárosba, kertes házba, és témánk szempontjából a hangsúly éppen erre a szóra kerül: ezeknek a házaknak kertje van. És nem udvara.

Luxusparkban magánzárka

A gazdálkodással nem foglalkozó, csupán kellemes környezetre szomjazó háztulajdonos gondosan megtervezi (sőt megtervezteti) a kertjét, és nekilát a tervek megvalósításához (-tatásához). Zöld gyepszőnyeget szeretne, virágokat, csinos ágyásokat, örökzöldeket. És ekkor jön be a képbe az önjelölt kertész: a kutya, akinek ugyan se ásója, se metszőollója, mégis ás, metsz, sőt öntöz - csak nem egészen úgy, ahogy a gazdája szeretné.

Az elkeseredett gazdi egy darabig küzd, aztán feladja. Egyre több helyen látni az ízlésesen kialakított, szépen gondozott park sarkában felépült magánzárkát: ennyi jutott a család kedvencének a kertes ház nyújtotta sokat emlegetett szabadságból. Pedig a kutya nem vadállat, hogy ketrecben tartsák, és nem is rab, hogy láncon sínylődjön. A kertté vált udvarból állandó jelleggel kitiltott kutya a házőrző feladatát sem tudja ellátni, családtagnak pedig végképp nem nevezhető: ez már csak birtokviszony, semmi más.

Kert vagy udvar?

Mi tehát a megoldás? Az, hogy újra át kell gondolni az ember és kutya közt létrejött szerződést, figyelembe véve mindkét fél igényeit és korlátait. Nem szabad olyasmit elvárni az ebtől, amire nem képes, és nem érdemes a fizikai láncokat jelképesekkel felcserélni, olyan szigorú szabályokat állítva fel, amelyek minden szabadságától megfosztják az állatot. Ezeknek úgysem fog eleget tenni, mert az ösztönök és a biológiai szükségletek felülkerekednek a fegyelmen. Viszont amennyire lehet, folyamatos felügyeletet kell gyakorolni felette (éppúgy, mint a szobában), és vállalni mindazokat a többletfeladatokat, amelyek a lakásban való együttélésünket is lehetővé tették. Ha haszonállatként, házőrzőként kezeljük, a kutya udvarnak fogja tekinteni a házat övező területet, és ennek megfelelően is fog cselekedni. De ha családtagként meg tudott tanulni "emberül" viselkedni a házban, meg tudja tenni ezt a kertben is.