Akárcsak az eddigi részeket, a most következőt is jó szívvel ajánljuk - nem csak rottweilerkedvelőknek!

Szinte hihetetlen, hogy már egy hónapja járunk Artúrral a kutyaoviba. Ő rengeteget tanult, és mi is valamennyit. Például ő már tudja, hogy a "Hozzám!" vezényszó mit jelent, és azt is tudja, hogy komolyan is gondoljuk, amikor kimondjuk. Megtanult ülni, feküdni, néhány percig helyben maradni. Természetesen mindezt még csak a jutalomfalatért, labdáért, kedves szóra, vidáman: most még csak az alapokat tanuljuk. Mindenesetre a lényeg az, hogy mi is, és a kutya is jól érezze magát a foglalkozások alatt. Nem vagyunk türelmetlenek: később, majd ha Artúr felnőtt lesz, megy jutalomfalat nélkül is.

Mint mindenhová, ide is jönnek érdekes emberek. Meg nem állhatom, hogy néhány érdekes esetet el ne meséljek: Az, hogy rottweilerünktől majdnem mindenki féltette a kutyusát, sajnos szinte általános. Persze ezek után Artúr kedves, figyelmes, barátságos természetével osztatlan sikert aratott. Az azonban, hogy a legharapósabb kutyáknak a golden retriever és a menhelyes keverékek bizonyultak, már némi gondolkozásra késztette a tulajdonosokat, de mint oly sok területén az életnek, ezekben az esetekben sem a racionalitás, hanem az érzelem érvényesült. Volt már itt fajtasovinizmus, kutyás rasszizmus, meg minden, ami jellemző általában az emberekre. Az viszont megnyugtató volt, hogy a mi ovinkban a kiképző jól kezelte a helyzeteket, és tekintet nélkül a személyre, kutyára, eligazította a társaságot.

Fogas kérdések

Egyébként a mi kiskutyánk szépen fejlődik fizikailag is: heti 1-2 kg-ot nő a súlya, olyan lábai vannak, mint egy oszlop, alul-felül leváltotta a metszőfogait, és örömmel tapasztaltuk, hogy az új fogai hatalmasak és teljesen szabályosak. Ezzel egyidőben már a P1 fogai is kinőttek (ezek nem váltófogak, hanem újak). A fogváltásról jut eszembe, hogy néhány tudományos munkatárs kutyás megpróbált elijeszteni a kutyaovitól, mondván, hogy a fogváltáskor sokkal hajlamosabbak a kutyák a fertőzésekre. Biztos, ami biztos, megkérdeztük az állatorvosunkat, aki hosszasan mosolygott, és aztán a következőket mondta: "ez legalább annyira tudományosan megalapozott, mint hogy a kutya a sajttól elveszíti a szaglását, meg hogy a nyers hústól előjön belőle a farkasvér és megvadul, vagy hogy a téli alom sokkal gyengébb lesz, mint a nyári, illetve talán a legszörnyűbb, hogy némely fajta egyes egyedei úgymond bekattannak, megőrülnek". Ezzel szemben az igazság az, hogy a legveszélyesebb kölyökkori megbetegedések a nyálkahártyán keresztül támadnak, függetlenül, hogy váltja a fogait vagy sem, ezért kell megfelelően oltani! A fogváltásnál két dologra kell figyelni, mégpedig hogy mi magunk játék közben nehogy idő előtt kirántsuk valamelyik fogat, illetve hogy megfelelő mennyiségű ásványi anyag jusson a kölyök szervezetébe, különös tekintettel a kalciumra. Egyébként az ásványi anyagokat nem elég csak odaadni az állatnak: gondoskodni kell a jó felszívódásról és helyes eloszlásról is. Ebben segíthet a kölyök rendszeres és megfelelő mennyiségű mozgatása. Az ásvány ianyagokat a vér szállítja szét a testben, a mozgás pedig serkenti a vérkeringést.

Bent vagyunk a vízben

Mindebből következően továbbra is járunk oviba, és rendszeresen sétálni. Ebben a trópusi melegben elhatározzuk, hogy a közeli sóderbánya-tónál kipróbáljuk, mit szól Artúr a vízhez. A terv jó, a megvalósítás nem egyszerű. Kétórás keresgélés és némi fizikai ráhatás ígérete kellett ahhoz, hogy végül is letelepedhessünk a hőn áhított víz partján. Szóval nem volt egyszerű, de ami ezután következett, az bármit megért. Artúr megpróbálta kiinni a tavat, mikor látta, hogy ez nem fog menni, megugatta a nagy vizet, majd megpróbált vízen járni. Mikor a hínár a lábához ért, lenyúlt érte a víz alá, majd amikor kivette a fejét, úgy nézett, hogy könnyeztünk a nevetéstől. Úszni még nem úszott, de mellig járkált a vízben, kigyomlálta a sekély parti vizeket - mindent összevetve nagyon élvezte a helyzetet. Az úszást nem erőltettük, mivel Artúr tenyésztője elmondta, hogy a rottweilerek szeretik a vizet, de az erőszakot nem, ezért hagyni kell, hogy saját maga ismerkedjék a számára új közeggel: amikor biztos a dolgában, magától elkezd úszni. Azt is mondta még, hogy sokat lendíthet a dolgon, ha mi magunk is bemegyünk a vízbe, és így biztatjuk. Ebben az esetben viszont roppantul észnél kell lenni, mert előfordulhat, hogy kutyánk hirtelen elindul utánuk, ám amikor a talaj elfogy a lába alól, úgy gondolja, hogy jó kis sziget vagyunk, ahová ki lehet menekülni, és össze-vissza karmol bennünket. Ezért először csak addig menjünk be a vízbe, ameddig mi még stabilan tudunk állni, de a kutyalába már nem ér talajt. Ebben az esetben a minket szigetnek néző ebet barátságos, de határozott mozdulattal el tudjuk terelni magunk mellett. A továbbiakban legalább hetente egyszer, de volt, hogy többször is meglátogattuk a tavat. Artúr már szépen úszik, szívesen apportíroz a partra botot, labdát, amit bedobunk, és néha olyant is, amit nem mi, hanem néhány trehány strandoló dobott be a vízbe.

Látogatás a tenyésztőnél

Mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy a vízi tevékenységek igen jó hatással vannak kamaszodó kutyánkra. Nagyon jó az étvágya (dacára a melegnek), és feltűnően szép izomzata fejlődött néhány hét alatt. Megváltozott az állása, a tartása, az egész megjelenése olyan nagyfiús lett. Éppen ezért azt gondoltuk, itt az ideje, hogy Artúrt megmutassuk a tenyésztőjének. Egy kevésbé meleg nap délutánján meg is érkeztünk Artúr szülőhelyére. Ami ezután következett, az egyik ámulatból a másikba ejtett bennünket. Miután megálltunk az autóval, a mi kiskutyánk úgy ugrott ki és ment a bejárathoz, mint aki nap mint nap ezt teszi.

Amikor a tenyésztő ajtót nyitott, előbb a nyakába ugrott, majd elindult be a házba, úgy, mintha soha nem is költözött volna el innen. Egyszerűen elgondolkodtunk a kutyánk memóriáján. Valami fantasztikus volt, hogy mindenre emlékezett: még azt is tudta, hol találja meg a régi játékait. Miután mi már eleget tátottuk a szánkat, s a kutyánk és tenyésztője is épp eléggé ki örömködték magukat, elkezdődhetett az érdemi "munka". A tenyésztő mérőlécet vett elő, megmérte Artúrunk magasságát, mellkasmélységét és hosszát, csak úgy gyakorlás gyanánt, no meg azért, mert ebből megsaccolta a majdani méretét. Majd megnézte a fogait, heréit, szemét, pigmentációját, ezután megkért, hogy, próbáljuk meg valamire figyelve beállítani az ebet.

Tervek a jövőről

Mire mindezen túl voltunk, a tenyésztő arcára valami olyan kifejezés ült ki, amit az ember talán úgy tudna körülírni, hogy visszafogott büszkeség és feltétlen elégedettség. Mikor aztán összefoglalta a látottakat, mi is kaptunk néhány dicsérő szót, de igazából a kutyánkról mondott annyi biztatót, hogy majd elolvadtunk a gyönyörűségtől! Végezetül megkérdezte, hogy mi hogyan látjuk a hétköznapokban kutyánk viselkedését, mennyire vagyunk megelégedve. Mert mint mondta, ő bármit lát is (jelesül: nagyon szép kutyánk van), bármit gondol is, Artúr csak a mi ebünk, és főleg nekünk kell, hogy tessék, úgy küllemben, mint viselkedésben. Lelkünkre kötötte, hogy elvisszük őt egy úgynevezett HD, ED előszűrésre, amikor pedig ez megtörtént, újra meglátogatjuk, és hosszasan elbeszélgetünk a további elképzelésekről.

Miután mindent jól megbeszéltünk, és meggyőződtünk róla, hogy nem hagytunk ott mást, csak az ígéreteinket, elindulunk hazafelé. Örömmel konstatáltuk, hogy kis kedvencünk amilyen boldog volt, mikor megérkeztünk, ugyanolyan boldogan ült újra az autónkba. Valami hasonló játszódhatott le a kis buksijában, mint az emigráns magyarokban, akik itthon voltak látogatóban, de hazamentek Amerikába... A hazavezető úton végig a tenyésztő utolsó mondatai jártak a fejünkben. Azt, hogy mi a HD, ED előszűrés, már tudjuk. Azt, hogy ezeknek a vizsgálatoknak akkor is van létjogosultsága, ha "csak" családi barátot és házőrző kutyát szeretnénk Artúrunkból nevelni, csodálkozva fogadtuk. Azt viszont, hogy ezen felül mit is akarunk, akarhatunk vele vagy belőle csinálni, soha nem gondoltuk komolyan végig. Talán itt az alkalom...

Mi leszel, ha nagy leszel?

Kezdjük azzal az optimális esettel, hogy az előszűrések tökéletesek, vagy nem rosszak. A kutya szép, ígéretes formájú, jó természetű. Ilyenkor kell döntenünk, hogy a kutyánkból megvesztegethetetlen, kemény házőrzőt nevelünk, vagy kiállítási sztárt faragunk belőle. Súlyos döntés, mert a mai bírói gyakorlat szerint (mely szerintem hibás trendet követ), a nem kézben tartott, karakán kutyakitűnő minősítést sem kaphat, sőt kizárják a bírálatból. Mert ilyen kutyának a szájába idegen ember nem nyúlkálhat, nem fogdoshatja a heréit, és még a marjára sem tehénkedhet rá teljes súlyával: a kutyaminimum egy morgással a tudomására hozza, hogy egy vadidegentől ez túlzott bizalmaskodás!

Nézzük mi a helyzet, ha úgy döntöttünk, hogy mégis kipróbáljuk a kiállítások világát! Ehhez az első lépéseket már megtettük a kutyaovival. Csak tökéletesen szocializált, békés, emberbarát, kutyabarát kutyarúghat labdába a kiállításon - persze az sem árt, ha csinoska a lelkem. Azt azért ebben az esetben is tudomásul kell venni, hogy ha valaki komolyabb sikerekre vágyik, meg kell tanulnia jól felvezetni a kutyát! Nem kevés időt és pénzt kell beleinvesztálni a mutatványba - és végül meg kell tanulni kultúráltan veszíteni is! Sajnos a kiállítások légköre - köszönhetően egy bizonyos nem IQ-milliomos rétegnek is - ma nem vonz tömegeket.

Na de félre bú, van még két jó kis lehetőségünk! Az egyik, hogy teszünk a kiállításra, és a munkavizsgákra koncentrálunk. A sikeres vizsgák után meg versenyeket nyerünk, vagy nem, de azért is jól érezzük magunkat a pályán! Végezetül még dönthetünk úgy is, hogy "bérfedezőt" csinálunk a jószágból. Nem kell hozzá más, mint egy-két Pünkösd szépe, bajnoka cím, meg egy tenyészszemle, és sok-sok legenda, no meg hirdetés, "oszt gyühet aki akar, ígéretes kiskutyáért". Amennyiben azonban félreteszem a szokásos szarkazmusomat, ha a kutya adottságait figyelembe véve döntünk, elvihetjük 1-2 kiállításra, ősztől-tavaszig, és természetesen folytatjuk a tanítását is, most már az iskolában, a többi meg majd jön magától...