Kőhajításnyira a házunktól kis patak csörgedezik, amely voltaképpen a település két részét választja el egymástól. Néhányan úgy gondolták, jobban járnak, ha a mi részünkről nyitják meg kertjüket. Egy kutyás család is itt, régebben épült otthonuktól messze épített garázst. Mellette volt még egy pici hely, azt lebetonozták, bekerítették. Kennel lett belőle, ahol egy szerencsétlen német juhászkutya éli mindennapjait.

A rabságra ítélt eb csak az utcára lát rá, ahol szerencsésebb társait napjában többször sétáltatják, gazdájával és családtagjaival csak elvétve találkozik. A ház, a kert távol van tőle, s még sohasem láttam, hogy valaha játszottak volna vele, netán egy közös családi sétán vehetett volna részt. Piciny ketrecében mindössze egy szétrágott ól árválkodik. Nem szeretnék annak az állatkert-igazgatónak a helyébe lenni, aki manapság ilyen helyen bármilyen jószágot tart! Ám úgy látszik, egy kutyával - az állatvédelmi törvény mellett, végrehajtási utasítás híján - még mindig szinte bármit lehet tenni...

Vadászkutyák és házőrzők

Az első kenneleket a vadászkutyák számára építették. Több tucatnyi, esetenként több száz kutyát kellett elszállásolni bennük; főleg kopókat, agarakat, spánieleket, vizslákat. Mivel a kutyafajták alkalmazhatósága vadászati módonként változhat, egy-egy gazdagabb nemesember több fajtát is tartott és tenyésztett. A kutyákat hozzáértő, jól megfizetett személyzet szolgálta ki, ők etettek, takarítottak. A vadászkutyáknak nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is rendben kellett lenniük, ezért aztán nagy becsben tartották őket. Fajtájuk igényeit (megfelelő táplálék, társ, mozgatás stb.) maximálisan figyelembe vették. Rendszeresen tréningeztek velük, s a kutyák kutyamód élhettek - bár gyakran elzárták őket egymástól (többnyire persze nem egyesével!), mégis mindegyiknek boldog falkaéletben volt része.

A XIX. században a legnagyobb magyar, Széchenyi István birtokolta a legjelentősebb kennelt Magyarországon. 1822-ben Angliából 12 pár kopót hozott magával (akkoriban a "pár" volt a vadászkopó-mértékegység), ám ez kevésnek bizonyult, mert egy-egy vadászatra 20-25 pár kellett. Végül is a gróf állománya 70 pár körül állandósult, melyet kettéosztottak, így minden nap tudtak vadászni velük. A falka másik fele addig pihent.

Nagy kennelje volt egyébként Erzsébet királynőnek is, Gödöllőn. A pórnép azonban nem tartotta ketrecben a kutyáit. Sokszor szabadon jártak-keltek, ami azt is jelentette, hogy a tanyák, falusi porták hívatlan felkeresése (különösen éjjel) nem volt veszélytelen. Gyakori változat volt a "nappal láncon, éjjel szabadon" tartás, amikor az alvó gazdára és családjára kellett ügyelniük a kutyáknak, s nem csak jelzéssel, hanem foggal, ténylegesen is! Azért, hogy a kutya ne vadásszék, és ne kóboroljon el túl messzire, gyakran koloncot tettek a nyakába.

A kennelekben tehát, egészen a legutóbbi időkig jobbára vadászkutyák éltek, illetve a nagyobb tenyészetek féltve őrzött ebei. A kiskertek sarkában álló kutyaketrec sokáig ismeretlen fogalom volt.

Kutya vagy kert?

Akkor viszont ma miért terjednek oly nagy számban a legtöbbször szánalmasan kicsi kennelek? Ennek két fő oka lehet. Az egyik a régi, bevésődött magyar szemlélet, miszerint a kertbe kutya kell! A másik szemlélet az utóbbi egy-két évtizedben kezd gyökeret verni, mely szerint szép kert is kell! S a kettő gyakran (legalábbis látszólag) kizárja egymást. Így kerül a kutya a rács mögé, a szép díszkert egyik szegletébe.

Pedig, ha valaki előre gondolkodik, rájöhet: igenis létezik jó megoldás! Például, ha nem tart kutyát az, akinek a kert a mindene. A riasztóberendezést nem kell etetni, és legalább olyan hatékony, mint a ketrecbe zárt kutya. Aki pedig kutyát vesz, számoljon veszteségekkel. Minimalizálni lehet a kertrombolást, ha megfelelő fajtát választ az érdeklődő. Egy kotorékeb vakond, pocok után kutatva hamar kiáshatja a bokrokat. E sajnálatos tevékenységükről szinte lehetetlen leszoktatni őket. Ám teszem azt egy berni pásztorkutya sokkal kevesebb kárt okoz - egy régi ültetésű kertben szinte semmit. Ha valamit nagyon féltünk tőle, például értékes, frissen ültetett növényt, vegyük körbe azt alacsony korláttal, kerítéssel, és tanítsuk meg ebüket, hogy ne menjen a "védterületen" belülre.

Sokan nem veszik figyelembe azt, hogy miért és mikor ás a kutya. A rosszul kiválasztott kutyafajta persze mindig és mindenhol, erről kár is szót ejteni, ám a legtöbb eb azért kapar, mert a kánikulában hűvösre vágyik. Esze ágában sem lenne fél köbméter földet kitermelni, ha volna olyan árnyékos, hűvös zug, ahová elhúzódhat. Sajnos a friss ültetésű kertekben még csak gyerekfák árválkodnak, vajmi kevés árnyékot adva. Az ól pedig önmagában kevés, főleg ha napon van. Ezért feltétlenül tegyük lehetővé, hogy nagy melegben ebünk árnyékba, hűvösre húzódjon. Különben a kertünk is bánja!

Kegyetlen lánc, kutyabarát kennel?

Természetesen olykor még a legnagyobb kutyabarát is kénytelen kompromisszumokat kötni. Ilyen például a füvesítés, friss ültetés, amikor ebünket egy időre(!) nem árt teljesen kirekeszteni kertünkből. Akadnak olyanok is, akik azért tartják kennelben kutyájukat, mert így nem piszkolja össze az udvart. A kutyapiszkot a ketrecből időnként összeszedik, s ezzel minden el van intézve. Eszükbe se jut, ha naponta kétszer sétáltatnák kedvencüket, a piszkot nem a kertből, hanem például a térről kellene összeszedniük, s később a szemetesbe dobniuk. A gazda kényelmes természete miatt nem kell örök rabságra kárhoztatni egy kutyát, pusztán azért, mert az a kertben végzi el természetes szükségletét!

Egy szó mint száz, a kennelben tartást (a már említett hagyományos tenyész- és vadászkutyatartás esetét kivéve), ha lehet, kerüljük, noha sokan úgy vélik, a kennel sokkal humánusabb, mint a lánc. A kutya láncra kötése valóban elítélendő, ám a lánc, különösen a futólánc, az átlagos kennelnél még mindig nagyobb mozgásteret biztosít a kutyának! A lánc környékét nem szokás lebetonozni, a kennel alját a könnyebb tisztíthatóság miatt igen, ennél természetellenesebb anyagot pedig keresve sem találni. A magyarázatok többnyire a következők: ki ne ássa magát (ritkaság, de ha mégis, süllyesszünk mélyen dróthálót a földbe), könnyen tisztítható, fertőtleníthető. Ám természetellenes, rideg, az időjárástól függően hideg vagy forró, tönkreteszi a kutya lábát, ízületeit, télen belefagy, megáll rajta a hó, a jég. Alig láttam olyan kennelt, ahol a betonozott területnek legalább egy részére valamiféle faburkolatot tettek volna, hogy ne kelljen a kutyának folyton az óljában vagy a hideg betonon feküdnie.

Ne legyen száműzött!

Ügyelni kell a kennel tájolására is. Kapjon napot, ugyanakkor mindig legyen a kutyának árnyékos helye. Mivel még a nagynak tűnő kennel is kicsi, legalább egy részét célszerű lefedni, hogy rossz idő esetén ebünknek ne kelljen térdig sárban járnia. (A betonozott aljzat, mint írtam, eleve nem javasolt!) Az ólat ne a ketrec közepére tegyük, hanem, hogy kutyánknak legalább egy pici mozgástere legyen, az egyik védett sarokba. Tegyünk a kennelbe játékokat, és biztosítsunk ásási, kaparási lehetőséget. Azt talán mondanom sem kell, hogy friss ivóvíz mindig legyen a kutya előtt. Sajnos számtalanszor előfordul, hogy a lelkes gazdi reggel teletölti a kutya edényét, majd rá se néz. A kutyus pedig fél órán belül felborítja a vizeslábost, s a nap többi részében szomjazik. A kennel legyen minél közelebb a házhoz, úgy, hogy ebünk szinte mindig láthassa az otthon lévőket. Ne legyen távol az utcától sem - a legjobb, ha a kerítéshez csatlakozik. Így kedvencünk legalább láthatja, mi történik környezetében, és legalább "vokálisan" benne lehet a "helyi falkában". Ami azonban a legfontosabb: a kutyának minél több időt kell kennelen kívül töltenie! Az ő élete akkor teljes, ha a gazdájával lehet. Az nem különösebb gond, ha a kutya tágas kenneljében időzik, amíg mi dolgozunk, s nem vagyunk otthon. Amikor azonban hazaérkeztünk, rögvest engedjük ki, játszunk vele, vigyük sétálni! Akinek pedig olyan kevés a szabadideje, hogy nem tud nap mint nap elég időt kutyájával tölteni, két dolgot tehet: vagy ne tartson kutyát, vagy tartson, de ne egyet!

Kovács Zsolt

 http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=4093